napok kék tüzében
ezredszerre égsz el
az égboltra feszülő
feketeséggel
s könnyes nagy cseppekben
szakad rád a szándék:
szeretni születtél
(szabad szó-virágként)
inaidban éned
indulattal vágtat
foszlott falak őrzik
levett csöndruhádat
az éj húsába
körmeid vésik
semmiből gyökérzett imád…
szavad szórd szerteszét
s szeresd
(szíved ha élni vágy)

az örvénylő időből
kezeddel
lüktető vörös
csíkokat hasíts:
a mindenség medrében
rejtsd el
törékeny titkaid
állj a kék fényben
eleven érzéssé égve
s áttetsző homlokod mögül
elfojtott dühöd
idézd meg

hagyd hogy
a törött tájtükör
a végső végtelenbe zárjon:
lásd mi marad emberi
túl a méltóságon
égess el tisztítótűzben
minden méltatlan múltat
lehetsz por, álom, ember
…mert megtanultad

legyél időtlen, térbe
terítsd ki
törékeny tested
találd meg
távoli társad
kit tébolyod teremtett
szakítsd ki színes burkából
vérző kezeddel
a semmit
lásd mit ember csak
egyszer lát
halld a szenvedést
nevetni

s nézd
a vonagló csöndben
hontalan magány
az élő:
megállsz, s leborul eléd
a múlt, jelen
jövendő…
reszketsz
meztelen tested
nem melegíti nap…
az öröklét átjár

minden vagy
semmid sincs

csak szavak