Talán essék szó a személyes kontaktusról:
tipikus hüllő-arc, feszes és fényes
pofacsontok, készenlét-fehér vigyorgás.
Tudod, aki éppen azt kérdezi: "Abból a
szép marhafelsálból parancsol, Nagyság?"

Sármos, - mondhatni, de van benne
valami nyirkos jelzőkkel felcuccolt
mohóság, mint akinek a bárpult mellett
izzadt tenyerébe tévedt egyszer a melled
és felrémlik most a combok között a
szemérmetlen izmok tánca, s ahogyan
néz. Egy körre -tudja - jó leszek nála.
Hát legyen igaza. Feszíti ágyékát.
Akarod, mint paplan a párnát,
vasalt ruha a vállfát, közben céltalan
figyeled kintről; lassan elnyel a mocsok
már ocsúdok

csak ezt a hüllőt figyelem szemben,
látszólag nincs hozzá semmi közöm,
látszólag nincs hozzá semmi közöm,
látszólag nincs hozzá semmi közöm,
látszólag nincs hozzá semmi közöm,
látszólag nincs hozzá semmi közöm,
látszólag nincs hozzá semmi közöm,
látszólag nincs hozzá semmi közöm,
látszólag nincs hozzá semmi közöm.

Fotó: Costin Ditescu