Ezerkilenszáznyolcvanat írunk. Ősz van. Szamosújvárról személyvonat érkezik öt óra negyvennyolc perckor, és pöfékelve megáll a tér melletti vasúti hídon, bevárva a temesvári gyorsat. A gyárak kürtjei minden reggel rekedten süvítenek végig az ipari negyedek fölött. Munkakezdést tülkölnek az álmatag, füstös, hajnalittas levegőben. Emberek özönlenek ki a szürkéskék, szutykos vagonokból, egymáson áttaposva gurulnak lefelé a töltésen, és a Bulgária telepre érve elvegyülnek a buszokkal érkező, még bóbiskolókkal, akik a kürtök kora reggeli szólamának engedelmeskedve riadtan, hangyamódra özönlenek széjjel.Útközben szinte behunyt szemmel álldogálnak a buszokon, a tüdejükből kiáradó meleg levegő a hideg ablakokra tapad, és megadóan ringatóznak, ha a buszvezető fékez, vagy jobbra-balra kanyarodik a szűk sikátorokon. Fáradt tagjaikat hanyagul lóbálják testük mellett, maguk elé merengve sietnek, de látszik rajtuk, gondolatban otthon vannak apró fűtetlen szobáikban az álmok puha dunnái alatt, zsömle- és kávéillatú reggelt képzelegve. A napok egyhangúan telnek, és csak néha izzik fel bennük a szenvedély egy-egy árva szikrája. Megszokták, hogy az élet mindig ugyanolyan nyomasztó, a változás nem szükséges, mert csak bajt hoz az emberre. Minden reggel a kövezetlen utcákon caplatnak, esős időben sár cuppog a lábuk alatt, és halk szitkokat szórnak foguk között az üzemvezetők és az útépítők fejére, ahogy végighaladnak a gyárak ormótlan, ötvenéves kőkerítései mentén, aztán elnyelődnek a füstölgő betontömbök rozsdás vaskapui alatt. Zörgő csontú, szürke, girhes kutyák nyüsszögnek a rácsok között, majd kiugranak az utca közepére és éhes foguk vicsorogva csattog a munkába sietők lábai után. Senki nem ügyel rájuk, megszokták már a reggelnek ezt az apró mozzanatát is, mely napról napra újraismétlődik, és éppolyan szerves része, mint a gyárak tülkölése vagy a sárban tapodó emberek mormogása. Este, amikor a nap lebukfencezik a töltés tetejéről, az emberek fáradtan szivárognak ki a gyárakból és özönlenek újra a térre. Renyhén sétálnak az utcán és a munkáról, a gépekről beszélgetnek. Aztán ki-ki a maga útjára: némelyek buszra várnak, némelyek a vasúti hídon lesik a vonat érkezését, míg mások a közeli talponállós felé andalognak. Fáradtan csicseregnek, de már hangjuk élénkebb és vidám, mert eltelt ez a nap is, nyomtalanul kihullott az ember életéből, megint léptek egyet a sír felé. Véget ért a munka, erejüket kiszipolyozták a gépek, izmaik elernyedtek, s már csak hazamenni kell, ahol meleg vacsora gőze párolog az asztalon.

A tér melletti söntésben nyolckor már beszorul a meleg, és az egyhangú moraj összeolvad az üres sörösüvegek koppanásával. Aztán nyílik egy ajtó és arra kanyarodnak a férfitekintetek is. Magas, gyönyörű nő lép be hosszú szövetkabátban, eszelősen hajlékony testére zöld vászonruha simul, vékony nyakán fehér selyemsál tekergődzik meglibbenve minden egyes kecses mozdulata után. Megáll a söntés közepén, körülnéz. Egyesek némán hellyel kínálják, mások félhangosan élcelődnek, de ő ügyet sem vetve rájuk határozottan foglal helyet a sarokban árválkodó üres asztalnál, s int a csaplárnak, hozzon oda is egy sört. Cigarettára gyújt. Elég szokatlan errefelé, mondhatni illetlenség, hogy egy nő cigarettára gyújtson a férfiak között, no, és a sör, arról már nem is beszélve. Jakabházi Magdaléna mindig mindenben kitűnik a többiek közül. Pedig ebben a gyártelepi miliőben nem tanácsos. Még nőként sem. Az emberekre rárakódtak a megkövült szokások, a napi robot, az érzelemhiányban küszködő élet, és aki nem így tengődik napról napra, azt kinézik, vagy elűzik a telepről. Harmincéves kora létére Magdus még hajadon, gyönyörű, nem gyűrte össze kezét és arca finom, rózsaszín bőrét az idő - és ami a legjobban bántja a közelében élő férjes asszonyok szemét, akik takaros otthonukban várják uraikat, és gyermekeket nevelnek: szeretőket tart. Legalábbis ez a hír járja róla. Nem is egyet. Mindig van mellette három-négy férfi, aki kielégíti ösztönös vágyait – ezt is mondogatják. Most éppen egy orvossal van találkája, a kórház főorvosával, doktor Sebestyén Vilmossal. A sebészetin van prakszisa. Magdaléna – mert tanult nő és nem rekedt a varrodákban és a dobozgyárakban, mint a többiek – ápolónő a szülészeti osztályon. Kibontja a haját, retiküljéből tükör kerül elő, egy pillanatra belenéz, megigazítja arcán a púdert, és nagyokat kortyol a habzó italból. Félig behunyja a szemét, s amikor kinyitja, már előtte áll a középkorú férfi.
- Gyönyörű álmom volt. Magáról – mondja mosolyogva, köszönés helyett, amikor a doktor leül vele szemben. Nyilvános helyeken nem tegezték soha egymást.
- Úgy érzem, a szívemben tartom a világ legnagyobb kincsét – szólt a férfi – Mondja kedves Magda, mit gondol Ön ennyi idő után kettőnkről?
- Az fordult meg a fejemben – mondta a nő, miközben a selyemsála rojtjaival babrált és fejét kissé félreszegte, úgy bámult tettetett szórakozottsággal a vele szemben ülőre – ami minden nő és szerető fejében megfordul egyszer, vagyis a nő örök kérdése a férfihoz, hogy … - és itt elhallgatott. Aztán lehajtotta a fejét és pillantása az ital gyöngyeire szegeződött.
- Mert a férfiak sohasem beszélnek az érzelmekről – válaszolta a doktor.
Már elfelejtették azt is, hogy magázódni kell, elbágyadtak a melegtől, a fáradt emberek morajától, a szerelemtől.
- Én egészen a tiéd vagyok. Csak Te, Te nem vagy az enyém… -
- Hogy legyek egészen a tiéd? Munkám van, pozícióm van, megbecsülnek az emberek, gyermekeim vannak, feleségem van.
- Nem akarom, hogy a feleségedről mesélj! – szakította félbe, és a nő arcán megkeményedtek a vonások. De csak egy pillanatra, mert aztán meglágyult, és búgva bújt újra a férfihoz - Énekeljük el a kedvenc dalunkat! – és ajkával majdnem megérintve a férfi ajkát belekezdett a keserédes dallamba: Kis lak áll a nagy Duna mentében…
Percekig… talán órákig maradtak így.
-Fájdalmas, hogy nekem mennem kell – nézett a férfi a karórájára. – Mindjárt kilenc. De hazakísérhetlek. És kívánhatnék neked jó éjszakát…
- Ne csábíts, Vilmos. Én szerencsétlen vagyok és egy idő után féltékeny lennék arra, aki odahaza vár.
- Ne tedd. Mondtam már, hogy csak téged… - fogadkozott a férfi. Meg akarta csókolni, de a nő elfordította a fejét.
- Menjünk. – mondta nyersen és a hangja szenvtelenné vált.

Ködös és enyhe volt az este. Elhullott lombszőnyeg simult a talpuk alá. A tavalyi nyár jutott eszükbe. Amikor a férfi orvosi konferenciára hivatkozva bepakolt a bőröndjébe és elindult a nővel Párizsba. Két hétig volt oda, a családtól távol. A hegyekbe is elvitte magával. Szerelmes sétáikon havasi gyopárt szedtek és elhitette Magdussal, a Megközelíthetetlen Nővel, aki a gyártelep fiatal férfitagjai számára csak a Megálmodott volt, mindenki vágya és a nők rémálma egyszerre, ez az áldott, angyali és démoni teremtés, aki keblében hordja az élet pulzáló erejét – ő a legfontosabb számára a világon. A nő hátrahagyta érte alkalmi szeretőit, akik a gyártelep lakói közül kerültek ki, és akik mindent megtettek volna azért, hogy Magdussal ébredhessenek szürke reggeleken és életük összes hátralevő reggelén. De Magdusnak is csak ez az orvos kellett. Ez a középkorú, érett férfi, akinek felesége volt és gyermekei… akivel csak szállodák szobáiban lehetett lopva együtt, vagy éjszakai szolgálatban a sebészeti osztályon, és magukra zárt ajtók mögött fuldokoltak az ölelkezésben, letépve egymásról mindent tapadt szájra száj, és beburkolózva a gyönyörrel, megfürödve a bódultságban, szerelem mézét cseppentve szürke, gyártelepi életükbe, ahol a szenvedély csak árva szikrában lobban. Az övékben. Lázasan keresgélték egymás tüzelő ölét a hideg kórházi ágyakon és a férfi tisztán emlékezett arra, amit a nő mondott egyszer, amikor a kezét a barna fürtjeibe túrta és pajkosan nézett rá: Bolond ember az, aki nem tudja leszedni a pillanat virágát… és miért ne tette volna? Egy asszony miatt, akihez hűséges akart maradni, de aki mindig megvetette és kétségtelenül semmi értelmet nem tulajdonított érzelmi életüknek?
A sarkon szétváltak útjaik.
- Holnap. – intett könnyedén a nő. – Holnap találkozunk. Addig gondolkozz, kellek-e én teneked igazán, Vilmos… mert ez így nem mehet már tovább. Nem bírja a lelkem ezt az erőt és ezt a beteljesületlenséget…
A férfi azon az éjjelen nem tudott elszenderedni. Csak forgolódott ágyában felesége mellett, aki mélyen aludt már. Nagyon távol, szinte idegenként éltek testeik egymás mellett. Még évekkel ezelőtt hűlt ki, illant el a nagy szeretet. A szülei erőltették ezt a házasságot, szinte hátulról tuszkolták oltár elé, mert a nő gazdag volt és befolyásos, a férfi meg tehetséges, jó szakorvos, de már kissé koros és életunt. Negyvenéves fejjel mindegy már, mondogatták, hogy az élet merre, hogyan kanyarodik, és milyen emberhez veti a sorsa… valaki mellett élni kell, küzdeni kell, még ha nem is igazi… tényleg így kéne tenni? Mindig? Ahogy évszázadok óta teszik ugyanazt? – kérdezte magától, és gondolatban már csomagolni kezdett. Hátrahagyni a látszatot készen állt rá… bepakolni a bőröndökbe és azt mondani: Jó reggelt szerelem… igen, kizökkentettél az életemből, de okosan tetted… ébressz fel minden hajnalban, mert szeretek az illatodra ébredni… adj nekem még egy órácskát, hogy az apróságoknak is jusson hely a bőröndömben, s aztán halkan kopogtatok az ajtódon, hogy szia, itt vagyok már…

Kétezer nyolcat írunk. Ősz van. Szamosújvárról személyvonat érkezik öt óra negyvennyolc perckor, és pöfékelve megáll a tér melletti vasúti hídon, bevárva a temesvári gyorsat. A gyárak kürtjei minden reggel rekedten süvítenek végig az ipari negyedek fölött. Munkakezdést tülkölnek az álmatag, füstös, hajnalittas levegőben.
Az öregotthon folyosóján, az ablak előtt tolószékben Jakabházi Magdaléna ül, az a nő, aki úgy tudott hódítani, hogy elbódult tőle a férfiember maradék józanesze is. Bal oldala lebénult. Szélütés érte tizennyolc évvel ezelőtt. Mindig az ablak elé viteti magát, ahonnan látja a virágzó muskátlikat, a kertben piros almáktól roskadozó fákat és a gyártelep füstölgő kéményei mellett meredő világoskék kórházat. Őszbe borult haja válláig ér, apró kék szeme folyton csillog. Fényképeket tart az ölében. Mutogatja nekem. Alig beszél már, némi erőfeszítésébe telik, amíg félig megbénult szájával kikeresi a félszeg szavakat. Ha mond valamit mégis, folyton ezt ismétli tagoltan, akadozva, éjjel-nappal: Nő-vér vo-tam. Összvee-eestem. Szépvv-vo-tam. Most csú-nyavvv- va-gyok. Gyopárt szedtünk. Elvvv-ették tőlem. Otthagyott. Amikor összvee-eestem. Ilyen aaaaz élet!
- Magdus, te nem vagy csúnya! Te nagyon szép vagy! – szólok rá olykor, és gyengéden megsimogatom az arcát, majd csókot lehelek homlokára.
Magdus kacéran nevet fel. Csak ő tud így nevetni az otthonban, öntapadósan, teli szájjal, aztán ismétli utánam:
- Nagyon szép vvv-a-aagyok… - mutatóujját felemeli, megsimogatja az arcom, rápaskol a karomra, és kacagva néz rám: Teisss-szép vvvvagy…
A rádió esti adásában halkan felcsendül egy dallam. Talán régi emlékeket idéz benne.
A bal keze, amit szorítva tart kispárnával felpócolva maga előtt, görcsbe rándul és meg-megremeg. Kövér könnycseppek indulnak el szép, apró szeméből, lefolynak az arcán, és szája mindegyre azt hajtogatja elfeledve az iménti és azelőtt is sokadszorra lezajló párbeszédünket: Nő-vér vo-tam. Összvee-eestem. Szépvv-vo-tam. Most csú-nyavvv- va-gyok. Gyopárt szedtünk. Elvvv-ették tőlem. Otthagyott. Amikor összvee-eestem. Ilyen aaaaz élet!

Távolban felbúg a gyár kürtje. Fáradt emberek között lépdelek a Bulgária téren, ahol semmi sem változott, csak a fák törzse vastagodott, nőtt nagyobbra és elsokasodtak a szürke, girhes kutyák, akik az utca közepére ugranak ki, és vicsorgó fogaikat csattogtatják elernyedt izmaim után. A tér melletti kocsmához érek. Nyolckor már beszorult a meleg. A hely telve férfiakkal. Belibbenek, majd nem törődve a pusmogásokkal határozottan a sarokban árválkodó asztalhoz ülök, és intek a pultnál álldogáló pufók embernek, hozzon ide is egy sört. Cigarettára gyújtok, kibontom a hajam, és a nyakamról letekerem fehér selyemsálam…