KuPé kulturális on-line folyóirat
---
A honlap megtekintése Mozilla Firefox vagy Google Chrome böngészõvel ajánlott.

- Évike! Évike! – valahonnan a távolból hallja az orvos hangját. – Az első negyvennyolc óra kritikus. Nagyon nehéz ezt kimondani, de egyelőre ne élje bele magát, hogy gyermeke van.
A nő fiatal, még nincs huszonegy éves. Érzi, hogy baj van, amikor éjszaka valami színtelen, meleg folyadék szivárogni kezd belőle, hisz még csak a hetedik hónap végén jár. Félve ébreszti fel a nővérét, hogy hívjon taxit. Kapkodva, remegve dobálja bele egy régi táskába mindazt, amiről úgy gondolja, szükséges lehet. – Istenem, még a kiságy sincs meg, csak mostanában akartuk megvenni! – suhan át rajta.
– Tibor hol van? – kérdi a nővére.
– Valamelyik haverjával – feleli.
– Aha.-
Nem szívleli Tibort. Már az első alkalommal, amikor bemutatta neki, megmondta, hogy ne menjen hozzá, mert sem férjnek, sem apának nem való. Most is, ki tudja, hol csavarog? Hogy hagyhat magára valaki egy hét hónapos terhes nőt?
A taxi hamar megérkezik, és Éva remegő lábakkal, egyik kezével kis táskáját markolászva, a másikkal a nővérébe kapaszkodva elindul a ház előtt csendben várakozó autó felé.
– Elkísérsz? – néz kétségbeesetten a nővérére.
– Persze! András marad a gyerekkel, és ha a kedves férjed hazatalál, utánunk küldi a kórházba.-

Éjjel fél tizenkettő van. Az utcákon néma csend, a taxin kívül egyetlen autó sem jár a környéken. A viszonylag rövid út alatt Éva mindössze egyszer érez egy apró görcsöt, de egyébként semmit.

– Jó estét kívánok! – ez már az ügyeletes orvos hangja. Mély, megnyugtató, Éva mégis reszket. A nővére a folyosón vár.
– Elfolyt a magzatvize, asszonyom – szólal meg újra az ügyeletes, miközben vizsgálja. - Meg kell szülni ezt a babát. Próbáljuk elérni az orvosát.
– Micsoda? Magzatvíz? De hát még csak a hetedik hónapban vagyok! - nyöszörög Éva, és elsírja magát.
– Nem szabad idegeskedni. A baba esélyei nagyon jók. Teljesen jól fekszik, úgy tűnik, nincs semmi baja – darálja a doktor.
Végtelenül hosszúnak tűnő várakozás egy kényelmetlen ágyon János bácsira, az orvosára, (sokan szültek aznap) és félelemmel vegyes reménykedés, hogy a baba, bár két hónappal előbb érkezik, mint kellene, egészséges lesz. Ám ahogy elkezdődnek a fájások, Éva egyre magabiztosabbá válik, ösztöne felülkerekedik a rettegés bénító hatalmán, és egész lényével az utasításokat adó János bácsira koncentrál. Közben a szülésznő izzadt, csatakos arcát törölgeti, és lágy hangon biztatja. János bácsin kívül ott az ügyeletes, aki megvizsgálta, és hamarosan még egy orvos érkezik, aztán még egy, de nincs idő azon töprengeni, miért.
– Ez az, gyerünk, anyuka, nyomni, mindjárt itt van, már látom a fejét! Igen, ez az, na, még egy kicsit, igen, kint van! Kislány!
Hol a gyerek? Megszülte a babát, tisztán hallotta, amikor az orvosa azt mondta, „kint van”.
– Hova vitték? Hova vitték a gyerekemet? A kisbabámat akarom!
Éva annyira gyenge, hogy nem képes kimondani, amit gondol, csak a kétségbeesett erőlködés és a fájdalom látszik rajta. Nyúlna a gyereke után, de az nincs ott. Kisvártatva János bácsi jelenik meg az ágyánál.
– A babát inkubátorba tettük. Pontosan ma délután egy óra négy perckor született. Nagyon picike, egy kiló nyolcvan deka, de erős kislány, érett sírása van. Ez jó jel. Viszont, ami aggasztó: nyelt egy kis magzatvizet és szívbillentyű-zöreje van.
– A babám, a kisbabám! – suttogja.
Nem sokkal később áttolják egy szobába, három másik nő mellé. Közülük kettő éppen szoptat. Éva a fal felé fordulva sír. A nővére az ágya mellett ül, és már Tibor is itt van. Próbálja elrejteni sírástól vörös, felpüffedt ábrázatát, de nem megy. Percről percre tör ki belőle az újabb hullám.
– Tibor, menj ki, légy szíves! – szól a nővére. – Jobb, ha ezt most nem látja.
Az időre született babák apró kortyolgatásai lágy ritmust csempésznek a reggel puha hangjaiba. Éva valamennyit alszik, s erre a kis időre mintha elfelejtené mindazt, ami az elmúlt órákban történt. Felébredve azonban újból szembe találja magát a helyzettel, amit ő képtelen megoldani. Vagy megoldódik magától, vagy…
– Évike! Évike! – megint János bácsi hangja. – A baba a körülményekhez képest jól van, de sajnos, tüdőgyulladást is kapott. Az első negyvennyolc óra kritikus. Nagyon nehéz ezt kimondani, de egyelőre ne élje bele magát, hogy gyermeke van.
Az utolsó mondat kattog Évában, amikor némi erőt préselve elgémberedett tagjaiba, lecsoszog a koraszülött osztályra. Csak az üvegen keresztül láthatja. Az első pillanat. Szavakkal leírhatatlan. –  Mennyire pici! Istenem, igazi csoda! – gondolja. – Hét hónapra született, és koromfekete a haja! Tiszta apja! Tibor! Tibornak is látnia kell! Hol van már? Hol van az istenverte férjem?
–  Anyuka, fejni kellene! – a csecsemős nővér finoman a vállára teszi a kezét. – Ezeknek a kicsiknek az életét mentheti meg néhány csepp anyatej. Háromóránként tessék megpróbálni fejni, és a nővérek majd megetetik a babát.
Gyorsan vissza a szobába, és fejni, fejni, fejni. Cseppenként préselni ki magából azt, ami az életet jelenti a lánya számára. Cseppenként, hiszen még nem igazán van teje. De minden nappal egyre több lesz. Muszáj, hogy legyen! Már nem zavarja a többi, babáját békésen szoptató anyuka. Közben Tibor is megérkezik, az első, kevéske adag tejet együtt viszik le, és adják át a nővérnek. Az üvegfalon keresztül nézik az apró, védtelen emberkét.
– Nem tudom, nem merem beleélni magam – hadarja Tibor. – Mi van, ha nem elég erős?
– Elég erős – vágja rá Éva. – Tudom.
Az első nap hosszú órái, mint az ólom, úgy nehezednek rájuk. Tibor este hazamegy, Éva egyedül marad. Egyedül, a többi anyukával, akiknek kilenc hónapra, egészségesen születtek a gyermekeik. Éjszaka még fej valamicskét, aztán elnyomja a súlyos álom.
Reggel a csecsemős nővér ébreszti. A baba jól van, kezdhet egy kicsit fellélegezni, de még mindig van több mint huszonnégy óra, ami kritikus. Azonnal indul a lányához. A szobából kilépve egy fiatal anyukába botlik, aki keservesen zokog, most szülte meg a halott babáját. Évába kapaszkodva nyüszít, fájdalma beteríti az egész folyosót. Két nővér gyengéden megfogja, és visszakíséri a szobájába.
– Velem nem lesz ilyen. Velem ez nem lesz – mormolja maga elé, mintha imádkozna. Jobb kezének mutatóujjával az üvegfalra írja a lánya nevét. Azt, amit még Tiborral együtt adtak neki. Milyen furcsa leírni, milyen furcsa kimondani. – Legyél erős, drága kislányom. Mit mondjak? Valahogy ki kell ezt bírni. Holnap már könnyebb lesz. Holnap a mai nap már történelem.
– Nem kellene fejnünk egy kicsit? – János bácsi kedves hangja töri meg a gondolatait. – Ízlik ám neki az anyatej, úgyhogy gyerünk, gyerünk, hadd erősödjön!
Megint vissza a szobába, és indulhat a móka. Talán ma több sikerül, mint tegnap.
– Kell neki, nagyon kell neki. Vajon mikor láthatom közelebbről? És mikor foghatom meg végre? Istenem, csak egy kicsivel menne gyorsabban az idő!
Még egy éjszaka. Még egy reményekkel teli, hánykolódós éjszaka. Valamennyit alszik ugyan, de alig várja, hogy reggel legyen, mert akkor már csak egy fél nap lesz hátra.
Másnap délelőtt Tibor jelenik meg az ajtóban, és a nővére. Ezek így együtt, hát ilyet se látott még, amióta bemutatta őket egymásnak. Hármasban indulnak az üvegfalhoz. A csecsemős nővér Évát és Tibort már, mint régi ismerősöket üdvözli. – Nagyon akar ám ez a kislány!
– Az én lányom! – húzza ki magát Tibor. Most először mondta ki. Majdnem két napja született a lánya, de csak most merte kimondani.
Még egy fejés, és három óra választja el őket attól a pillanattól, amikor ítélet születik a gyerekükről. Orvosi ítélet. Nem tévedhetetlen, nem megfellebbezhetetlen. Egy esély. Valami, amibe kapaszkodni lehet. Ha lehet.
János bácsi mosolyogva nyit be a szobába. Le sem ül, úgy mondja, hogy szerencsésen eltelt a kritikus negyvennyolc óra. A baba erős, és szinte egészen biztos, hogy megmarad. Persze, még legalább két hétig inkubátorban kell lennie. Kezelik a tüdőgyulladását, figyelik a szívműködését. De néhány hét múlva akár már kézbe is lehet venni.
Éva és Tibor a korábbi idegességtől kimerülve, a hirtelen rájuk törő örömtől lebénulva ülnek az ágyon. Aztán Tibor feláll, odamegy János bácsihoz, és megöleli. Az orvos zavarba jön, de látszik rajta, hogy jól esik neki ez a keresetlen őszinteség. Éva nem tud megszólalni.

Ezerkilencszázhetvennégy december negyedikén, két nappal a születésem után, anya és apa egymás kezét szorongatva, végre igazán elhiszik, hogy van egy lányuk.