KuPé kulturális on-line folyóirat
---
A honlap megtekintése Mozilla Firefox vagy Google Chrome böngészõvel ajánlott.

- majdnem minden történeti alapot nélkülöző írás -


1507. szeptember tizenkettedikén - egy csütörtöki napon – a délelőtti mise idején későnyári napfény aranyozta be a firenzei Dóm-tér köveit, meg a gyönyörű székesegyházat és a mellette álló, Giotto-tervezte Harangtornyot.
A vincibéli maestro Leonardo mindezt műértő szemmel tudta nézegetni, először is azért, mert a via de’Pecori felől érkezett a Szent János térre - vagyis nyugat felől -, így a délkeleti Nap ragyogtatta föl néki a teret és a dómot, meg azért is, mert a vincibélinek szépséghez értő szeme volt.
És hát épp e gyönyörű látvány miatt vagy fertályórát gyönyörködött Leonardo da Vinci a tér, a Dóm meg a Harangtorony napsütötte látványában, és csak azután lépett be – alaposan lekésve a miserendet – a Virágdómba.
Alig haladt túl a nartexen, alig ért a templomtérbe, amikor fölrántotta szemöldökét: mi több, az a szemöldök tán magától rándult fölfelé, aztán mozgott szerteszéjjel.
A hátulról számított második padsorban meglátta Lisát, Elisát, madonna Lisát, mona Lisát. Ha a lány nem épp profilba fordította volna édes arcocskáját, valószínűleg a Mester akkor is fölismeri szép dereka ívéről, tarkójának lágy muzsikájáról, kontyba bodorodó hajának csigabigáiról, ruha alatt is es-alakba gömbörödő gerincének lágy íveléséről mona Lisát, élete egyetlen, áthatóan rendkívüli szerelmét a vincibéli, holott elég régen látta utoljára madonna Lisát, aki abban a nevezetes 1507-ik esztendőben persze már a signora Gioconda névre hallgatott.
A lány ugyanis pár esztendeje a firenzei Giocondo bankár asszonya volt.
Hogy azon a langymeleg szeptember közepi napon ők ketten a Virágtemplomban találkoztak, bizony csodának nevezhető bátran nyájas olvasó, és csak azért nem nevezem véletlennek, mert véletlenek nincsenek.
Ám csodák: csodák azok vannak.
Mert hát abban, hogy ők ketten találkoztak emberi számítás vagy logika nem működött közre, hisz a vincibéli már jó pár éve Milánóban élt, és csak valami különös vágy húzta-vonta vissza egy reggelen ifjúsága Virágvárosába; maga sem értette okát.
Ami pedig mona Lisát illeti, ő férjével szintén csak átutazott Firenzén: ser Giocondo nem itt kívánt megtelepedni, hanem – persze, nem messze Firenzétől – Pistoiában, szép, ifjú felesége szülővárosában. Ráadásul a férjet ügyei sok-sok évre elszólították Firenzétől, darab időt utazgattak, éltek sok mindenfelé az esküvőjük után, még egészen déli vidékeken is, még Szicíliában is.
Hogy most itt, a firenzei Virágos Szűz Mária templomában összetalálkoztak, az bizony csakis isteni logika szerint történhetett.
Az öregedő Mester - ki még mindig úgy röppent a Szépség felé, miként pillangó a fény felé – csöndesen beljebb lopakodott, madonna Lisa háta mögé egészen, és egy régről való mondatot suttogott el: „A szem leginkább a szépségre és a harmóniára szomjúzik, ezek kutatásában kiváltképpen kitartó és különösen állhatatos…”
Virágszép Lisa meg sem fordult, csak visszasúgta a folytatást:” …néha nem is tudja, mi az, ami bántja: hacsak az nem, hogy képtelen lecsillapítani a szépség szemléletének végtelen szomját".


Tizenhat évvel korábban…