KuPé kulturális on-line folyóirat
---
A honlap megtekintése Mozilla Firefox vagy Google Chrome böngészõvel ajánlott.

Tudok a víz alatt lélegezni!
Számtalanszor kipróbáltam már. Álmomban. Először szorongás és döbbenet, aztán egyértelmű képességem tudatában, szivárványos halak között próbálok előre haladni, hajtani magam a víz alatt. Igaz, ez viszont nem megy annyira.
Szeretem azt hinni, hogy a dolgok, melyek elérhetetlennek tűnnek számomra, meg tudom csinálni.
Hiszem, hogy képes vagyok, két rettentő mélységű szikla szírt közé kifeszített kötélen végig sétálni, könnyedén.
Hiszem, hogy tudok oroszlánt szelídíteni, beszélni idegen nyelveken, átkelni egy csepp víz nélkül a Szaharán, lefutni a Maratoni távot, felmászni félelem nélkül az Eiffel torony tetejére, körbe gyalogolni a földet.
Gyakran tör rám a vágy, hogy elinduljak, neki a nagyvilágnak, pénz nélkül, szállás nélkül, egy hátizsákkal, meg egy jó túrabakanccsal a lábamon, és menni, menni. Új tájakat felfedezni, új ízeket, embereket, édes illatokat. Ithaka csábít: a hosszabb utat választanám, hogy kaland és izgalmas felfedezés részese legyek. Hogy sosem látott kikötőkben szállhassak ki, hogy ismeretlen városok utcácskáin keressek hűsítő árnyékot, hogy idegen égboltok alatt kutassam a Pegazust, a Dél Keresztjét, és a derengő fényű ezüstös fátyolként tündöklő Tejutat. Végig járom Egyiptom múltját, megmászom a Kilimandzsárót, táncolok Maszáj asszonyokkal, és a végtelen űrből csodálom a Kínai nagy fal hosszan elnyúló gerincét. Gondolatom tiszta, testemet a megismerés izgalma fűti, lelkemben nem hordozom a Laisztrügónókat, Küklopszokat, és a bősz Poszeidón sem rettent. Tudom, hogy meg tudom csinálni. Tudom. Erős vagyok.

Ewan McGregor és Charley Boorman, A hosszabb úton Afrikába c. könyvét olvastam  nemrégiben.
Az út megtervezéskor rengeteg kérdés merült fel, hogyan fognak szembe nézni a nehézségekkel, akadályokkal. A sok ha… kezdetű mondatok se rettentették el őket céljuktól. Mert, ahogy Ewan mondta, félelmeiknek nem adhattak teret, hiszen akkor sohasem indulnak el, John O’ Groatstól - Nagy-Britannia legészakabb pontjától- és soha nem jutnak el, Afrikán keresztül, Fok-városba.
Ilyen gondolatokkal, vágtunk a KUPÉ-nak mi is. Abban a reményben, hogy a végállomáshoz egy végtelenül hosszabb úton jutunk majd el, gazdagodva ismeretekkel, megismerve sok jó és értékes embert, gazdagítva ez által sok olvasó szellemét. Most újabb, „ha” kezdetű mondatok szabdalják idegeinket. Amikre megoldást kell találnunk. Mert elfogyott a lelkesedés. Vagy már nem elég. Most okosan, megtervezve, kell eljutnunk északról délre, keletről nyugatra. Mindegy honnan, és merre. Mert az odáig vezető út a lényeg. Hogy kikkel találkozunk ez idő alatt, milyen segítséget kapunk, és azt hogyan használjuk fel. Nem feltétlenül pénzben látjuk szívesen ezt a segítséget. Elég sokszor egy szó, egy mosoly, egy kedves gesztus, vagy csak egy néma kísérő. Hiszem, hogy a sűrű erdőből kiérve, a következő hegy mögött, vagy a legközelebbi útelágazásnál, valami csoda vár ránk. És ezzel a csodával, semmi mást nem szeretnénk, csak megosztani. Azokkal, akikkel további utunk során találkozunk majd.

Hiszek benne. Mert tudom, hogy tudok lélegezni a víz alatt. Még ha álmodom is.