KuPé kulturális on-line folyóirat
---
A honlap megtekintése Mozilla Firefox vagy Google Chrome böngészõvel ajánlott.

Márk önmagáról és könyvéről:
"Az életnek hála, fiatal korom ellenére sok dolgot kipróbálhattam, amikből szerzett tapasztalataim alapján megszülethetett a regényem. Dolgoztam sok helyen, sokfélét. Láttam, hallottam olykor nagyon rosszat és nagyon jót is. Tanulhattam rendőröktől, piti és nagypályás bűnözőktől vagy éppen az utca emberétől. Talán a legfontosabb az, hogy saját bőrömön szerzett tapasztalataimat is átadom soraimmal, és ezen az úton megtanulhattam mi is a jó, avagy éppen a rossz. Az egyedi és sokszor nem mindennapos élményeket igyekszem megosztani az olvasóimmal sajátos, olykor lehet, hogy éppen nem túl stílusos, de annál őszintébb módon."

A könyv ajánlója:

Keményfiúk, keményzsaruk, maffiózók népesítik be Csabai Márk könyvét, mely a Nemzeti Nyomozó Iroda egy nagy nemzetközi droghálózat elleni hadműveletének ezerrel pörgő, lebilincselően érzékletes leírása.
Veszélyes élet a csibészé, minden órája izgalmakkal és meglepetésekkel van tele. A történet oly hitelesnek tűnik, hogy akár igaz is lehet, bár sem a nemzetközi alvilág királyai, sem a Nemzeti Nyomozó Iroda ügynökei nem igazán kedvelik, ha megismerik őket. A kivétel Gabriella, a Széplábú, mert ő eleve nyomozótisztként mutatkozik be. És még ő sem feltétlenül az, akinek mondja magát...
Naplóírónk jó eszű, vitriolos és mégis szellemes tollú, a szervezett bűnözés csapdákkal teli világában otthonosan és mégis amatőrként szemlélődő pesti vagány, aki stílust Raymond Chandlertől és Rejtő Jenőtől tanult. Témája a budapesti Nagykörúton és a római Via Venetón termett. Figurái pedig egyenesen a terézvárosi aszfaltról sétáltak be az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb magyar krimijébe.

Részlet a könyvből:

– Gyere elő, te szarházi! Most megmutatom, milyen az, amikor fáj...!
A fenyegető mondat a bakancshoz tartozó vaskos lábszár tulajának szájából jött. Az alak lehajolt. Két kezével megragadta a könnyű ágyvázat, és minden nehézség nélkül felborította. Az ágy alatt sziesztázó csótányok és fülbemászók új menedéket keresve rohantak szanaszét. Így tettem volna én is, de már késő volt. Tíz erős ujj feszült a torkomnak. A férfi felemelt a földről és a mosdó felé vonszolt.
– Véged, csibész, elkaptalak! – jött a fenyegetés mesterien komponált szájszaggal egybekötve, ami automatás kávé, fokhagyma és a mindezt lefojtani igyekvő mentolos rágógumi egyvelege lehetett. Ez a szag már önmagában is felért egy ítélettel. Hirtelen rúgást éreztem a térdhajlatomban, és összerogytam.
– Ha hiszel Istenben, ideadod a pénzt! MOST! – ordította, és a fejemet a motelszoba állítólag steril vécékagylójába nyomta.
Meghökkentett, hogy ebben a szituációban éppen az Isten-kártyát játszotta ki, pont ezt vette elő az ilyen esetekben alkalmazható több ezer fenyegetés közül. Az ige törvénye jutott eszembe, amiről egy ingyenes napilapban olvastam. Csak ingyenes újságokat olvasok, mert ugyanannyit érnek, mint a fizetős vetélytársaik.
Az ige törvénye így szól: „Egy ateista is lehet olyan erőszakos, mint egy hittérítő.” Ha támadóm hitt Istenben, akkor most meggyőzött arról, hogy nekem is hinnem kell. Ha meg ateista volt, akkor is rávilágított a lényegre: nincs az az isten, aki kimenekít innét.