KuPé kulturális on-line folyóirat
---
A honlap megtekintése Mozilla Firefox vagy Google Chrome böngészõvel ajánlott.

Helena saga I.
A tizennyolc éves Helena, akinek már hét fiatal fiú kiontott vére szárad a lelkén, Oregon államban kóborol, új áldozatot keres. Súlyos balesetet szenved, s ezáltal sorsa váratlan és sokáig önmaga számára is érthetetlen fordulatot vesz. Az évszázadok óta titkolt képességekkel rendelkező Raven család fogadja be. Jeremy, a Látó, még őt is képes
manipulálni annyira, hogy ne úgy folytassa életét, ahogy a benne lakozó szörnyeteg kívánja. Ehhez azonban már nem elegendők a Ravenek földöntúl képességei. Kell valami más is: Helena életében először szerelmes lesz...
Engedik-e a Gyógyítók, hogy ez a szerelem kiteljesedjék, vagy megpróbálják elpusztítani Helenát? És mi köze mindennek a Gyógyítók és Boszorkányok között dúló örök háborúhoz? Tomboló szenvedélyek, pusztító ösztönök hullámain navigálja az olvasót a Helena trilógia első kötetében Dora Craiban, aki utolérhetetlen a tizenéves érzelemvilág ábrázolásában.
Interjú a szerzővel:
http://www.origo.hu/kultura/20110629-fenytores-interju-dora-craibannal-a-helenatrilogia-szerzojevel.html
Részlet a könyvből:
Prológus
„And if I have the guts
To put this to your head…”
(Early Sunsets over Monroeville –
My Chemical Romance)
– Szeretsz? – kérdezte a lány.
– Szeretlek – válaszolt a fiú.
– Akkor nem szabad várnunk. Már így is sokáig halogattuk.
– Tudom.
Jéghideg szél üvöltött odakinn. Az elhagyatott faház résein keresztül behatolt a süvítő ördög, és port kavart fel. Évek óta nem lakott senki a kicsiny házban, s nem is volt már benne semmi értékes. Se falak, se ágyak, se bútorok – egyet kivéve. Egy ősrégi faasztalka állt a hatalmas szoba közepén. A porszemcsék ujjnyi vastagon nyugodtak rajta, annyira megszokták a helyüket, hogy még a szél unszolására sem voltak képesek továbbköltözni. Az asztalon egy szürke kendő hevert. Valami volt alatta, ezt tisztán ki lehetett venni. Valami szilárd.
– Ne feledd, hogy nem kell félned! – mondta a lány. A tekintetét mélyen a fiú szemébe fúrta, azt akarta, hogy minden szavát megértse. Ez nagyon fontos volt.
– Talán eddig kételkedtem. Most, hogy eljött az idő, már nem félek.
A fiú a lányra mosolygott. Elmerült a tengerzöld szempárban, és egy másodpercre elgondolkodott.
Mit adott neki a lány? Mit, amit ô egyedül soha nem tudott volna megszerezni, mert nem tudta, hogyan keresse, s merre induljon el. Szabadságot! Végtelen, fényes, színekben pompázó, szűz szabadságot! Minden érzékszervét átjárta, ha erre gondolt. Három hónapja érezte folyamatosan ezt a boldogságot. Három hónapja ismerte meg a lányt. A lányt, aki olyan dolgokat mondott neki, amit más nem tudhat és nem is érthet. Feltárta az igazságot előtte, s megmutatta neki, mire képes a szerelem ebben a csupasz világban. Mert az volt. Csupasz. Méreggel, haraggal és önzéssel teli világ. De most már vége, mert megtalálta őt. S ő megmutatta neki az utat.
– Helyes – bólintott a lány, majd leemelte tekintetét a fiúról.
Az asztalka mellett álltak. A lány a kopott bútor felé fordult, s a szürke kendőért nyúlt. Az anyag lecsúszott a tárgyról.
A tárgyakról.
Két fegyver hevert az asztalon.
A lány leejtette a kendőt, s az puhán érkezett a felhasadt padlóra. Soha senki nem veszi már fel többé.
A két fiatal a fegyverekre bámult. A fiú szeme megrebbent. A lány mereven nézte a hideg fémeket, majd a jobb oldali pisztolyért nyúlt. Felemelte, kényelmesen elhelyezte az ujjai között, és a fiúra nézett. A fiú tudta, hogy szerelme csak rá vár, nem akarta váratni. Mi értelme egy másodperccel is tovább lenni ezen a helyen? Óvatosan felvette a másikat.
Fél percig csendben maradtak, nem zavarták meg a szent pillanatot, mikor a fegyverek köszöntik gazdáikat, s belemelegednek a tenyerükbe.
Csak a szél süvítése maradt ugyanolyan.
Aztán a lány a fiú szabad kezéért nyúlt, az ránézett, s engedte, hogy a lány vezesse.
Keresztülsétáltak a szobán, és elérték a betört üvegű ajtót. A lány lenyomta a kilincset, kivezette a fiút a szabadba.
Odakint a szürkület világa uralkodott, de a Hold már ott ragyogott az égen, mintha jelenlétével tisztelné meg a fiatalokat. A szél azonnal belekapott a hajukba, s szabadon játszott a tincseikkel. Kéz a kézben sétáltak a földnyúlvány vége felé, lassan mentek, még a szél is feltartotta őket. Mikor a szakadékhoz értek, a fiú lenézett. A hullámok csapkodtak, s köveket zúztak a mélyben. Vihar közeledett.
– Miután vége, már mindegy, hová kerül a testem – mondta a fiú, még mindig lefelé nézve.
A lány kiszabadította a kezét a fiú szorításából, s az arcára tette a kezét. Közel hajolt hozzá.
– Most nem szabad erre gondolnod. Figyelj! – Lágyan simogatni kezdte a fiú haját. – Az számít, hogy együtt leszünk. Te meg én. És semmi nem állhat közénk.
– Szeretni foglak. Örökké…
– Tudom – mosolyodott el a lány.
Egy utolsó forró csókban lényük eggyé vált, felkészültek a közös utazásra.
A fiú lelkéből minden bizonytalan érzés és kétség eltávozott. Csak egyetlen dolog maradt benne: az örök szerelem szentsége.
Elengedték egymás kezét. A lány hátrálni kezdett, miközben nem vette le tekintetét társáról. Öt lépést tett meg, olyan lassan, hogy a fiú egy örökkévalóságnak érezte. Majd megállt. A szél már teljesen összekuszálta a haját.
A fiú sokáig nézte szerelmét, aztán lehunyta a szemét. Hát elérkezett az, amit várt, amit olyan régóta keresett. Itt van. És a lány vele lesz örökké. Ez nem vigasz, ez maga a Paradicsom. Hirtelen felnyitotta a szemét. Készen állt. Lassan felemelte a fegyvert, a szerelmére célzott.
A lány minden mozdulatát lemásolta. A fiú fejére célzott. A hold elbújt a sűrű fellegek mögött.
– Találkozunk – kiáltott a lány a süvítő szélen keresztül.
– Igen. Majd újra találkozunk – válaszolt a fiú.
Elhallgattak, s ismét a szél hangja vette át az uralmat a kietlen táj üressége felett. A lány volt az erősebb. Számolni kezdett.
– Egy.
A távolban egy állat keservesen felvonyított. Ô is közel volt az utolsó pillanataihoz.
– Kettő.
A fiú minden lelki erejével a lány mellkasára összpontosított. Ott vert a szíve, amit annyira szeretett, és amit a túlvilágon is szeretni fog.
– Három.
Lövés hallatszott.
A távoli erdőben a farkas kilehelte a lelkét.
A fiú többé nem érzett talajt a lába alatt. Azonnal hátrazuhant. A lány lassan leeresztette fegyverét. A szeme se rebbent. Sötét tincseit továbbra is fújta a szél.
Besötétedett. A lány félredobta a fegyvert, s az a mélybe zuhant, a gyilkos hullámok közé. Nem érdekelte, hová kerül a pisztoly. Lassan közelebb ment a fiúhoz, akinek fejéből sötéten csorgott a vér. A lány csak a kis patak körvonalát látta, ami a homloktól indult, s a halántékon és fülön keresztül megtalálta száraz torkolatát a homokban. Letérdelt a fiú testéhez, és örökre lecsukta az üveges szemeket. Majd arcon csókolta, s ennyit suttogott:
– Viszlát. Jó éjt.
Felegyenesedett. A bal lábával meglendítette a testet. Egy lágy lökés volt ez, s a fiú már örök nyughelye felé zuhant: a gyilkos hullámok közé. Neki már nem kell félnie a víztől. Őt már meggyilkolták, ugyanolyan hidegen, mint ahogy a hullámok tették volna. A fegyvere vele együtt zuhant.
A lány merev arccal bámulta a hullámokat, amint a fiú testén civakodtak. Majd apró cseppeket érzett az arcán. Mire felnézett, erősebben kezdett esni az eső. Az égi könnycseppek függönyén át meglátta a Holdat. Az újra szabad volt, épp nem takarták fellegek – még egy rövid ideig nem.
– Ne vess meg! – A lány az ezüstösen ragyogó égitesthez beszélt. – Nem most kell sírni.
Leemelte tekintetét a Holdról, és megfordult. Nem volt min gondolkoznia. Elszánt arccal indult útnak. Hogy merre, azt majd az idő eldönti. Arcát hideg esőcseppek verték.
A fiú fegyvere nem volt megtöltve, mert a lány nem tett bele töltényt. Mindenkinek hazudott, csak önmagának nem. Még a nevét sem árulta el senkinek. Senkinek, a rengeteg ember közül, akikkel kapcsolatba került. Akik közül oly sokan voltak halottak már.
Ő volt a lány, akinek nem volt se otthona, se barátai, se hite. Egymaga volt a világ bosszúja, haragja, örökös vitája. S ő volt a világ minden hálája, szeretete és ajándéka is. Nem várt megértést senkitől, nem volt szüksége rá. Amióta az eszét tudta, ezt csinálta. Csinálta, mert valami azt súgta neki, hogy ezt kell csinálnia… és csak folytatta, mert remélte, hogy egyszer megleli a választ.
A lány neve Helena volt.
Ez a lány én voltam.